Akár örökölhettem is a repülés szeretetét, mivel édesapám vadászpilóta volt, MiG–15-ösön. Gyermekkoromban gyakran
álmodtam, hogy saját erõmbõl repülök, és a valóságban is erõsen érdekelt minden, ami repül. A gödöllõi reptér jelentette az ajtót, amin beléptem ebbe a
csodálatos világba.
Tardy Tamás barátom vezetett be az ejtõernyõzés rejtelmeibe, és amikor életemben elõször vittek el egy jó
öreg An–2-essel, annyira megfogott az elém táruló látvány, hogy ráébredtem: repülnöm kell.
Bár pilóta nem lett belõlem, pontosan 20 évvel
ezelõtt, 1984 októberében ugrottam elõször. Ejtõernyõs karrierem sajnos csak két évig tartott, 48 ugrásom van. Jött a katonai szolgálat, aztán az MHSZ
megszûnésével egyre drágább lett ez a sport. A 80-as évek végén ejtõernyõs barátaimmal próbáltuk a légcellás ejtõernyõt repülési célra használni – elég
sikeresen, de az igazi megoldást a siklóernyõk megjelenése hozta el. 1993-ban
Szabó Péter barátom meghívott egy siklóernyõs
repülésre az apci dombra. Egy ötperces lesiklás, magasan az erdõ, mezõ fölött – ez már igazi repülés! Azonnal beleszerettem. Tizenegy éve siklóernyõzöm
ugyanabban a csapatban, a sok „vihart” megélt Gödöllõi Siklóernyõs Klubban.
Az igazi siklóernyõs repülést természetesen a termikelés,
a távrepülés jelenti számomra. A segédmotoros repülés egy másik, önálló mûfaj, amit szintén nagyon megszerettem. Mindkét „verziót” rendszeresen
ûzöm, fõleg az idõjárás határozza meg, hogy éppen melyiket. A motorizáláson egyébként már régóta törtük a fejünket, de nem volt megfelelõ technikánk. Tardy
Tamás nem bírta tovább tétlenül, és vett egy házi készítésû motort, amit még 98-ban én is kipróbáltam. Utána évekig kölcsön motorral, alkalomszerûen
repülgettem. Egy évvel ezelõtt sikerült saját motort vásárolnom, azóta rendszeresen repülök vele.
A motorozás elõnye abban rejlik, hogy olyan
helyeken, olyan magasságon „járhatok” vele, ami „szólóban” lehetetlen. Az útvonal elõre tervezhetõ, nem beszélve a jóval kevesebb
ráfordítandó idõrõl. És ha épp nincs szélvihar, erõs turbulens termikek, és nem szakad az esõ, garantált az élmény.
Általában 30–40
kilométeres hurkokat repülök, de volt már 90 kilométeres is. Kedvenc elfoglaltságommá vált a légi fotózás, amihez szintén ideális eszköz a hátimotor.
Siklóernyõvel az egyik legemlékezetesebb élményem egy 75 kilométeres táv Óbudáról, amit
Szucs Péter
barátommal repültünk
meg; motorral pedig egy 50 kilométeres hurok egy gödöllõi napkeltés indulásból – a ködbe burkolózott tavak és völgyek sejtelmesen csodás látványt
nyújtottak.
Mással nem repülök, nem is tudnám finanszírozni. Bár így – sajnos – gyakran elmarad a repülés, mivel a siklóernyõzés a
repülés idõjárásra legérzékenyebb válfaja. Viszont ez a leginkább emberközeli, és tökéletesen biztosítja azt az élményt, amire mindig is vágytam. A jövõben
szeretnék egy hátimotorozásra sokkal alkalmasabb ernyõt beszerezni, és minél több idõt szánni a repülésre.
Szárny:
Nova Xyon
Motor:
Parapower
E-mail:
atka66@invitel.hu