Izraeli repülés

Izraeli barátom, Igor invitálása nyomán egy augusztusi napon érkezem Tel-Aviv Ben Gourion repterére.

A minket fogadó Haim Raveh az izraeli polgári repülés ismert figurája, együtt indulunk a Tel-Avivtól északra fekvő UL bázisra, ahol megreptet remek P 92-esével: egy négyütemű, dupla gyújtású Rotax 912 motorral szerelt alumínium merevszárnyúval.
Tudván, hogy a gépet nem épp erre találták ki, enyhe rémülettel konstatálom, hogy valóságos műrepülő-bemutató szereplője leszek, azt sem tudom, melyik istenhez kéne imádkoznom, hogy vége legyen az orsósorozatoknak, dugóhúzóknak és egyéb 4G-s figuráknak. Mikor imám végre meghallgatásra talál, a környékbeli UL reptereket derítjük fel, miközben Patriot rakéták mellett repülünk el, a plafon hol 500, hol 200 láb! Nem mindennapi élmény... Este Haim vendégszeretetét élvezhetjük.

A NEGEV SIVATAG
Szombaton éjjel kettőkor indulunk a Negevbe, Haim terepjárója után köti a BUCK EYE parafan (trájkos motoros ernyő) szállítására szolgáló utánfutót, és megyünk Igorért, aki hátimotorjával már a szálloda előtt vár minket. Sietnünk kell, hogy hajnalra Mitzpeh Ramonba érjünk, ez a 200 kilométerre lévő kis sivatagi falu egy fantasztikus kráter mellett épült. Érkezésünkkor a nap már felkelt, Seguev Baram és lánya várnak minket parafanjukkal. Gyorsan, gyorsan, míg kellemes a fuvallat… nem szeretek kapkodni, mindig az az érzésem, elfelejtek valamit, de ha muszáj… ne várjuk ki, míg a szellő átalakul alattomos sivatagi széllé. A repülés első pillanatában az álmosság is kiszáll a szememből, hat az adrenalin. Visszafelé Igort a kráter szélénél csapdába ejti a leáramló keleti szél, 900 m magasan vagyunk, Top 80 motorjával nem bír emelkedni, el kell távolodnia, hogy kedvezőbb feltételeket találjon, végül kénytelen 1600 méterre felmenni, hogy nagy nehezen visszaereszkedhessen. Engem is elkap a leáramlás, de a ROS 125 tolóerőtöbblete végül megsegít.
A két paratrájk 80 és 100 lóerős Rotax 912-es motorjának persze ilyesmi nem okoz problémát.
Egy ultrakönnyű őrjárattal is találkozunk, mind transzponderekkel felszerelkezve, és rádiókapcsolatban vannak a helyi ellenőrzéssel: itt komolyan veszik a dolgokat. Ami minket illet, Haim Raveh telefonon tartja a folyamatos kapcsolatot. Nem azonosított légi jármű feltűnése azonnali riadót és két F16-os felszállását vonja maga után, no meg utána egy kemény földi fogadtatást, melynek első eleme az F16-osok repülésének költségéről szóló számla benyújtása; az összeget már meg sem kérdeztem, feltételezve, hogy ez úgysem érdekelne senkit…
Miközben összepakoljuk gépeinket, egyszerre ér hozzánk egy katonai és egy rendőrségi őrjárat. A katonai különítményt nagyon csinos, szőke, fiatal tiszt hölgy vezeti, amint elképzeljük Igorral, hogy ő bilincselne meg minket, a gondolat máris kellemesebb. De nem, minden rendben, megvannak a szükséges engedélyeink, és nem követtünk el szabálysértést.
Egy vegetáriánus konyhát vivő fogadóban töltjük az éjszakát, szobák helyett romantikusan berendezett kis kunyhókban alszunk, csak a vécék hiánya emlékeztet rá, hogy a sivatagban vagyunk.

A HOLT-TENGER ÉS MASSADA
Reggel 4-kor kelünk, hogy a 180 kilométerre fekvő Massadából napfelkeltekor szállhassunk majd fel. Kicsit hűvös van, nehéz kimászni a meleg ágyból.
Megérkezésünkkor szélcsend fogad, 400 méter magasan vagyunk, a légköri nyomás 1051 millibar. A felkelő nap színekbe öltözteti a tengert és a környező fennsíkokat. Impozánsan magasodik előttünk Massada erődje. Thomas száll fel először, mi többiek sorban követjük, csak Haim marad a földön, hogy autóval kövessen minket, és biztosítsa a kapcsolatot a katonai hatósággal.
Mi többet remélhet egy motoros ernyős pilóta, mint ezt a látványt... e pillanatban hálát adunk az égnek, amiért megadatott, hogy ezzel az oly könnyen szállítható, legegyszerűbb kis légi járművel repülhetünk.
Egyszer csak a gázkar kiakad a kezemben! Hiába próbálom, nem tudom lejjebb venni a gázt, valószínűleg a porlasztó visszahúzó rugója tört el, végül úgy 4500 fordulaton stabilizálódik a motor, de ez még mindig túl sok.
A magasságom megvan, az út felé közelítek, ez tűnik a legbiztatóbb kényszerleszállónak. Kiválasztok egy helyet az út és az okker színéről jól felismerhető futóhomokos rész között, és leállítom a motort, hogy siklóernyős módra szálljak le. Túl későn veszem csak észre, hogy nem olyan jó a talaj, mint fentről látszott, túl sok a kő. Bakancsom szerencsére tompítja a leérkezést, egy pillanatig azt hiszem, elesek, még pár bizonytalan lépés a kavicsokon, és végre állok, az ernyő leesik, huhh... semmi gáz, még jó, hogy nem szandálban vagyok. Felnézve még látom Igort, aki továbbrepül a sótelepek felé.
Haim felvesz az út szélén, és csatlakozunk a többiekhez.
A Holt-tengerbe szinte lehetetlenségnek tűnik belefulladni, függőlegesen lebegve a mellkasom közepéig ér a víz. Olyannyira sós, hogy egy több mint 15 éves hegem viszketni kezd, talán nem kéne túl sokáig áztatnom magam.
Majd Jeruzsálem, szépek a meredek, zöld domboldalak, az Olajfák hegye. Sajnos nincs repülési engedélyünk, talán majd legközelebb, ki tudja… ha nem lesz háború...
Hazatérésünkkor a reptéri biztonsági szolgálat viszszatartja a motort, majd külön járattal küldi utánam. És valóban, néhány nap múlva lakcímemre szállítják, ráadásul felár nélkül. Bravó!

MASSADA TÖRTÉNETE
Időszámításunk szerint 73-ban vették a rómaiak ostrom alá a massadai erődöt. A légionáriusok bekerítőfalat építettek az erőd köré, majd egy 100 méter magasra emelkedő szerpentint a fennsík nyugati oldalához több ezer tonna kőből, agyagból, fából: valóságos technikai diadal. Az ostromlottak biztosak voltak benne, hogy az erőd bevehetetlen, voltak fegyvereik, esővíztárolóik és bő élelmiszer-tartalékaik. Vagy 8000 római zárta körbe a körülbelül ezer fő ellenállót, és a földrajzi elhelyezkedés, a sivatag lehetetlenné tette a menekülést.
Fentről nézve a mai napig látszanak a római tábor nyomai, és az út maradványai szintén jól kivehetők a magasból. Az építést 74 tavaszán, körülbelül hét hónapi ostrom után fejezték be, és így lehetővé vált, hogy egy faltörő kossal betörjenek az erődbe.

Amikor azonban a légionáriusok behatoltak a várfalak mögé, kiderült, hogy a védők minden épületet felgyújtottak, kivéve az élelmiszerraktárakat, és tömeges öngyilkosságot követtek el inkább, mintsem hogy vereséget szenvedjenek vagy fogságba essenek. Az élelmiszerkészletet valószínűleg azért nem semmisítették meg, hogy bebizonyítsák, képesek voltak életben maradni és megválasztani haláluk óráját. A kollektív öngyilkosság története két nő által maradt fent, akik gyermekeikkel egy vízgyűjtő medencében bújtak el. Massada a hősiesség, a zsidó nemzeti ellenállás szimbólumaként él ma is.