Ennél kényelmesebben is szerkesztettünk már újságot, de kalandosabban nem nagyon. Az élmény frissességéhez viszont nem férhet kétség, jobb oldalra kitekintve kéklik a tenger, bal oldalon futnak el mellettünk a narancsligetek, laptop a térden, a motor duruzsol, és Budaörs még 2300 kilométer. Azért hazaérni is jó lesz, gyõzködjük magunkat, míg egyre távolodunk Alicantétól, de igazából senki nem bánna nagyon egy „da capo al finé”-t…
Önkéntelenül is vendéglátónk, Eric a címben szereplõ, sûrûn ismételt kedvenc mondása tolul a szánkra (vagyis tollunkra, ööö, billentyûzetünkre), ha az elmúlt hetet kell összefoglalni. A nem frankofonok számára nagyon szabad fordításban talán így adhatnánk vissza: „lövésed sincs, milyen szuper.”
Pedig az időjárás nem volt annyira kegyes, mint vártuk, sőt eleinte kifejezetten packázott velünk. Az első reggelen a tenger fölött felkelő nap mindenkit korán kirántott az ágyból, még a sirályok is épp csak bemelegítettek az aznapi halászathoz, mikor a partot már kezdték ellepni az ernyők, motorok és türelmetlen pilóták. Bármilyen csalogató is volt azonban a széles, homokos part, az ezüstösen csillogó tenger és a patyolattiszta kék ég, az egyre erősödő szél és a dűnéknek köszönhető rotor épp csak egy kis belekóstolást engedett az itteni repülés gyönyöreibe. És következtek a frusztráció gyötrő órái, amelyeket azért igyekeztünk az elvonási tünetek ellenére is kellemesen tölteni. Anynyira nem volt nehéz, hiszen dél körül – a 30 km/órás szelet leszámítva – már strandidő uralkodott a parton, jöhetett a „klasszikus” nyaralási forgatókönyv nyugágyon perzselődéssel, a bátrabbak még az egyelőre meglehetősen tavaszias hőmérsékletű, 16-17 fokos vízbe is bemerészkedtek.
Az esti enyhülésre várva szétnéztünk a környéken, felderítettük a későbbiekben mindennapi standard programponttá váló internetcafét, elautóztunk a közeli pálmaligetbe, mely Európa legnagyobb ilyen ültetvénye, meglátogattuk Ericék egy-két kedvenc placcát, és főleg csodáltuk a tájat. Majd eljött az éj, csillagok is jöttenek, de a szél sajnos kitartott, így maradt a remény, meg a buló és a barométer rendíthetetlen bűvölése.
Másnap is gyönyörű reggelre ébredtünk, de a szél nem könyörült, jobb híján ernyőhúzogatással szórakoztunk a mezőn, ellátogattunk a közeli UL-bázisra, ahol megnéztük a tulaj ELA giróját (ennek a koppintása az MT 03), kipróbáltuk P92 Tecnam merevszárnyúját, majd gasztronómiai élményekkel múlattuk az időt: a szomszédasszony a tenger gyümölcseiből remekbe készült paellára látott minket vendégül.
Este végre-valahára sor kerülhetett az első igazi légi örömködésre a part felett, és a továbbiakban lassan megtörni látszott az átok. A reggeli és esti repülések a ház előtt, a tengerpartról startolva zajlottak, napközben pedig más-más placcokra látogattunk el.
A magasból csodáltuk meg a Santa Pola-i sólepárló tavakat, a ritka madárfajokban bővelkedő nemzeti parkot, a kikötőket, és persze a végeláthatatlan homokos partsáv szegélyezte tengert. Esténként a verandán rendeztünk házimozit az aznapi képekből és videókból. Volt bőven nézni- és kommentálnivaló, a felszállásnál elkövetett bénázásoktól a kikötő mólójának zsebkendőnyi parkolójában bravúrosan végrehajtott leszállásig (ez utóbbi közvetlen előzménye egy váratlan motorleállás volt). Alkalom nyílt az új motorok alapos tesztelésére is. A szezon előtti időpont, ha időjárás szempontjából nem is tűnt végül tökéletes választásnak (bár, mint a helyszínt jól ismerők egybehangzóan állították, leginkább csak pechünk volt), ideálisnak bizonyult ahhoz, hogy ne kelljen vakációzó tömegekkel megküzdeni, mondhatni, miénk volt a tér. A parti házakban lakó szomszédok esténként tévé helyett a levegőben zajló előadást nézték, csakúgy, mint a kevés számú kocogó és kutyasétáltató, a dűnék mögött lakókocsijaikban, mint mobil kriptákban mumifikálódó német nyugdíjasok vegetálását pedig időnként egyenesen az infarktus határáig sikerült felpezsdítenünk. Különösen értékelték az egyik nyugodt alkonyati órán a dűnéken burjánzó pozsgások közül feltűnő és se szó, se beszéd, eltökélten beléjük rongyoló Zsoltit – mit lehetett tenni, ha egyszer így jött ki a lépés, vagyis a szélirány...
Mivel egyórányival nyugatabbra vagyunk, így a nap is később bukik le. Utolsó esti repülésünkkor sokáig búcsúzkodtunk a spanyol égbolttól, mire mindenki földet ért, már jól benne jártunk a napnyugta utáni félórában. A távolban a kikötő fényei, a tengeren hajók lámpái, alattunk a félhomályban fehéren fodrozódó hullámok, a dűnék fölött pedig a vöröslő ég alján úszkáló felhők: ez a zárókép tette fel a koronát az itt töltött hetünkre.
A Vampair szűk családi köre ez alkalommal Berkes Zsolti és Dóka Tomi kellemes társaságával bővült, így összesen hatfős magyar különítményt alkotva támadtuk le Spanyolországot. A következő kiruccanásra, reméljük, még többen csatlakoznak hozzánk. Zsolti és Tomi is úgy nyilatkoztak, mindenképpen nemcsak élvezetesnek, de tanulságosnak és hasznosnak is bizonyult számukra ez a „nyaralással összekötött edzőtábor”. Az otthonitól eltérő, turbulens, tengeri szeles idő, ha nem is biztosított ideálisnak mondható repülési feltételeket, de kihívást jelentett, és lehetőséget a tanulásra, a tapasztalatszerzésre, mindezt nem mindennapi környezetben és látnivalók mellett. Az is kiderült, hogy minden várakozás ellenére a parti homokból még tandemben is könnyedén megy a startolás, ebben persze a szél is segítségünkre volt. Kár lett volna kihagyni! Előbb-utóbb az ernyőkből is kifogy majd a homok…
Szöveg: Kádár Andrea
Képek: Koszta Péter
