Mikor 1992-ben másodízben is megigézett a tenger vízéről való repülés gondolata, Pandazics Péter barátomat hívtam, hogy tartson velem őshazájába, ahol azelőtt még soha nem járt.
Az
úton azon izgult, hogy tudja-e majd hazája anyanyelvét használni. Pireus hajókikötőjében
választottunk egy ideálisnak tetsző
szigetet, majd bekompoltunk. Egy röpke óra
alatt megérkeztünk a következő hetek csodálatos szigetére.
Szállásadónktól érdeklődtünk, hogy itt
mindig ilyen erős-e a szél? Nem, mondta,
csak a "bora" idején, ami 4-5 napig tart, és ma van az első. Teljesen megnyugodtunk,
és az étterem felső
italsoraira koncentráltunk a következőkben. Strandolás,
napozás - nagyon ment nekünk. Negyedik nap reggelén, mikor a szokásos frappé
mellé valami
finomabbra tettünk volna kísérletet, gazdánk csak ennyit mondott:
ma eláll a szél. Nem jól értettük, gondoltam, mert a korai időpont ellenére
már
8-10 m/s egyenletes szél tolta maga előtt a tenger vizét, de mégis a "csak
kávé" mellett maradtunk. Délután három óra körül aztán valaki kikapcsolta a
szélcsinálót, majd ellenkező irányból langyos szellőcske kezdett lengedezni.
A tömeg segítségével rutinosan összeraktuk a papucsot, a szárny
is egy szempillantás
alatt a helyére került - persze, hisz mindenki szerette volna már látni vagy
kipróbálni az eddig a parkolóban elcsomagolva
vesztegelő valamit. A motorozás
nem volt egyszerű, mert Pétert a vízbe állítottam, hogy tartsa a cájgot, amíg
melegítem a motort, szegényt
többször is beletoltam az egyre mélyülő vízbe.
Másnaptól megfordultunk, a tengerpartot még én sem tudtam eltolni.
A repülés technikája már
ismert volt. Hullámmal és széllel szembe. Ami általában
nem volt megvalósítható, így mindig a legideálisabb kompromisszum felé hajlottam.
Gyorsítás, hogy a papucs megússzon a lépcsőn, innen még egy kis gáz, majd kiemelni
a vízből. Emelkedés: ami belefér. Az Apolló CXM szárny, az R 582
motor és a
hattollú Ivoprop légcsavar hamar 200-300 m magasságba emelt. Bevittem őket a
falu vagy a kemping fölé, hadd integessenek a
rokonságnak, barátoknak. Szinte
minden ember nyakában ott lógott a fényképező, vagy a videó, hogy egy darab
élményt vigyenek magukkal.
Leszállásnál is arra kell ügyelni, hogy a papucs a lépcsőjére érkezzen, majd
beleültetni lassan az egészet a sós habokba. A fékezés, ha teljesen
átöleli
a víz, nagyon intenzív.
Szép, izgalmas napokat zártunk, sok mosolygós ember hagyta el repcsim ülését,
nőtt az önbizalmunk és a
pénztárcánk sem panaszkodott.
A motorom kézzel indítása nem mindig volt egyszerű. Példa erre a következő jelenet:
a sárkányt előbb a parttól
pár méterre beljebb toljuk, hogy a hullámzástól a
papucsok ne érjenek le a vízfenékre. Péter a szerkezet elé áll, hogy míg én
a papucsom vékony,
vizes gerincén egyensúlyozom - egyre dühösebben -, és az
erőm folyamatos fogyasztásával cibálom a berántózsinórt, ő legyen a humán horgony.
Minden egyes görcsös rántás növeli az utas csalódását, aki attól tart, hogy
pont ő marad le élete legnagyobb eseményéről. És én újból
nekifeszülök.
Még egy rántás, erősebb bármelyiknél. Az erőfeszítéstől remegő lábam - a férfiak
tudják miről beszélek - lecsúszik a papucs
pereméről és hanyatt csobbanok a
vízbe. Az egyik porlasztót magammal rántom, ez kicsusszanva a gumigyűrű szorításából
a motor mellé fittyen, de a
motor másik hengere össze-vissza zakatolva elindul,
Péter, aki időközben nyakig érő vízben kuksol, a gyér teljesítmény ellenére
sem bírja
visszatartani, a sárkány a magányos utassal elúszik mellőle.
Az utas közben átéli élete első "repülését", pilóta nélkül!
A szárnyvég közben
vízbe merül, a sárkány elkezd körözni, becserkésszük, a part
felé irányítjuk. A sárkányhidroplán emléke persze több, mint a rengeteg anekdota
és
kaland.
A tenger zöldje-kékje, a naplementék, a szabadság, a végtelen. Tíz éve már,
talán több is. Ma már olyan távoli, valószínűtlen az
egész. De egyszer talán
még szerét ejtem megélni, ha csak újbóli gyönyörűségből is, és neked is javaslom.
