TOUR DE PARIS 2007

Párizs ostroma: két nap alatt közel 400 repült kilométer, 12 etap, ugyanennyi reptér, franciák, belgák, németek, és a legmesszebbről jött… magyarok. A több mint hatvan indulóból végül csak egy tucatnak sikerült végig teljesíteni a távot. Szabó Gyuri és Klocza Zsolti megvédték a hunok becsületét: köztük voltak.
Pedig nem volt annyira egyszerű feladat…

Az időjárás miatt az utolsó percig hajszálon múlt, elhalasztják-e egy hónappal a Párizs-körberepülést a szervezők. Végül jól tették, hogy nem tették. Péntek hajnalban ugyan ólomszínű ég, zuhogó eső és nagyon barátságtalan hőmérséklet fogadott minket a francia határon, amitől még a cinizmusra kevésbé hajlamosak agyában is felderengett az a bizonyos ördögnek való tartozás ezzel a csekély 2x1500 kilométerrel. Aztán mégis bejött az optimizmus diadala: mindkét nap túlnyomórészt napsütéses, bár napközben erősen termikus és néha zivataros, de összességében repülhető idővel könyörültek rajtunk a fentiek, és persze az évszakhoz és az adott hosszúsági fokhoz méltó, este 10 közeli napnyugtával. Tanulságosnak bizonyult egyébként, hogy a nem szokványos időjárási viszonyok közt is jól lehetett repülni. Idehaza valószínűleg meggondoltuk volna, hogy felszálljunk-e a dél körüli, meglehetősen durva termikus körülmények közt – itt nem volt kérdés.
A péntek esti ismerkedés és eligazítás után szombaton már kora reggel kint nyüzsgött mindenki Auger St Vincent repterén. A mindkét napra jellemző szélirány okán ez a Párizstól északra fekvő placc lett a kiindulópont, szombaton az óramutató járását követve keletről kerültük a várost a délen fekvő, méréville-i bázisig, másnap pedig a nyugati félkört tettük meg ellentétes irányban, napi 6-6 etapot teljesítve.
Szombaton egészen 11 óráig kellett várni, hogy a rendezők végre megadják a jelet a felszállásra: akkorra szakadozott fel annyira a köd, hogy esélye legyen a látásnak. Bő órába telt, amíg a hatvan-egynéhány induló mindegyike elstartolt, a túlnyomórészt szólóban és lábról induló pilóták mellett volt tandem, egy- és kétszemélyes trájkos legénység is.
Az első, igencsak ködbe burkolózó etap rögtön megszűrte a társaságot, a navigáció még a mindenkinek kiosztott, gondosan előkészített, GPS-koordinátákkal és minden földi jóval ellátott térképekkel és egyéb útbaigazításokkal együtt is kemény diónak bizonyult, a csapat egyharmada fel is adta ezt a menetet. Az ezt követő szakaszokon aztán már jobbnak bizonyultak a feltételek. A leszállók közt volt „komolyabb” reptér is, mint például a coulommiers-i légi bázis, de a kisebb placcokon is ugyanolyan lelkes fogadóbizottság, inni- és harapnivalók várták a beérkező ekipázsokat. Az idő rövidsége és a nagy létszám miatt természetesen nem volt lehetőség mindenhol bevárni az egész társaságot, mindenki saját tempójában és belátása szerint döntött, mennyi szünetet hagy a következő szakasz előtt. Akik beneveztek a gyorsasági versenyre, persze nem sokat cicóztak a földön, 10-15 perces szusszanás és gyors tankolás után szálltak is fel újra. Mi nem törtünk ilyen babérokra, szándékosan maradtunk inkább „a falkával”, és használtuk ki a lehetőséget a földön és levegőben való ismerkedésre, vegyülésre a többiekkel. A két legsebesebb, a Vol Moteur tesztpilótája, Dimitri Delemarle és a belga Nathalie Demoors (egyébként a túra egyetlen és nagyon jól teljesítő női pilótája!) például több mint három órát vertek ránk a vasárnap esti összesítés szerint. Másik versenyszámként vasárnap Michel Touitouék placcán célra szállás színesítette a programot.
A szinte kezdőktől az „öreg róka” tapasztalt pilótákig terjedő mezőnyhöz időről időre merevszárnyú és sárkányos szimpatizánsok is csatlakoztak, akik szívesen kísérték el egy-egy etap erejéig a hátimotoros kollégákat.
Ami a felszerelést illeti, mivel a kevésbé termikus etapokat tandemben tettük meg, Gyuri a Simoninivel repült, Zsolti pedig a Vittót és a Snap 100 motort mutatta be akcióban a franciáknak. Mindhárom kiválóan teljesített, bár a változó hőmérséklet és páratartalom függvényében sűrűn kellett állítgatni a Walbrókat. Ez a Snap esetében már sokkal kevésbé minősült kényes feladatnak, mert az új változatot a Fresh Breeze a WB37-essel szereli, így nem szembesülünk olyan „turbólyuk”-szerű jelenséggel, mint a korábbi WB32 porlasztóval.
A Simonini fogyasztása a várakozás szerint szólóban kevesebb volt, mint a 100 köbcentiseké, de a tandemben teljesített, leghosszabb, kétórás etap után is még jó 3 liter maradt a tankból.
Előfordult pár kisebb incidens minimális gépkárokkal, de személyi sérülés nélkül. Ami minket illet, megtapasztalhattuk a segítőkész, de hozzá nem értő benszülöttek jóindulatú beavatkozásának következményeit. A szombati utolsó placcra tandemben érkezve már messziről látszott, hogy a szélzsák és a reklámzászlók is idegesen rángatóznak. A GPS által megadott sebességváltakozásból 25 km/h körüli talajszelet saccoltunk. Már behelyezkedés közben helyi erő szaladt felénk túláradó lelkesedéssel, tökéletes földet érésünk után pedig azonnal elkapta a tandemkeretet, és minden erejével próbálta visszatartani, nehogy elsodorjon minket a szél… Nem is tudtunk kifordulni, hogy az ernyőt letegyük, így aztán pár másodpercnyi huzakodás után az elkerülhetetlenül olyan állásszöget ért el, hogy sikeresen fenékre rántott minket. Szerencsére egy elgörbült keretnegyeddel megúsztuk a jó szándékot.
Szombat este igencsak az éjszakába nyúlóan sikerült visszaverekednünk magunkat – immár négy keréken – az „indulási oldalra”, vagyis északra, ahol is La Ferté Gaucher-ban várt a közös vacsora. Vasárnap reggel pedig indult a „flúgos futam” második része, amit este jobb híján egy kiadós zivatar zárt le. Előtte ismét hajszál híján szemtanúi lehettünk az elektromos hátimotor repülésének, amit Richard Krüger-Sprengel azért csak elővezetett a túra végén. Ricsi becsületére legyen egyébként mondva, bár csak néhány hete repül lábról trájk helyett, némi fogcsikorgatással ugyan, de tisztességgel teljesítette a távot. A villanyos masinát bemutatni viszont nem maradt már ereje… Sebaj, még mindig reménykedünk, hogy egyszer megláthatjuk a levegőben is.
A korábbi évektől eltérően a túra idén nem kizárólagosan az Adventure színei alatt futott, hanem a Touit’airrel koprodukcióban végezték a szervezést. Csak gratulálni lehet nekik, minden részletre kiterjedően jól előkészített, átgondolt rendezvényt hoztak össze. Az Adventure főnökét, Guy Léon-Dufourt már csak azért is elismerés illeti, mert hajlott kora ellenére maga is csont nélkül teljesítette a távot. Mellékesen pedig ő az a ritka kivétel, aki a motoros ernyőzést érvényes üzleti vállalkozásként tudja üzemeltetni. Az általa forgalmazott szerkezetek közül nem annyira a hátimotorok, inkább az 1-2 személyes trájkok keltették fel figyelmünket, amelyek néhány kimondottan szűkre szabott placcról is parádésan startoltak. Csak csöndben jegyezzük meg, a kis sárga együléses Fun-Flyert szívesen le is koppintanánk, ha nem szégyellnénk trájkkal repülni…
Nagyon jó lehetőség volt ez a túra a fészekelhagyásra mindazoknak, akik eddig csak a megszokott felszállójuk 2-3 kilométeres körzetében repdestek. A „tömegben” szembesülhettek saját hiányosságaikkal, sokat tanulhattak a tapasztaltabbaktól, mindezt biztonságos feltételek és asszisztencia mellett. Alkalom kínálkozott arra is, hogy a hosszú távú repülések során a felszerelések megbízhatóságára is fény derüljön, navigációs gyakorlatnak pedig különösen hasznos volt ez a két nap. A GPS itt önmagában kevésnek bizonyult, az érdekes látnivalók és a szigorúan betartandó útvonalak miatt sok fordulópont szerepelt a precízen előkészített térképeken. A pirossal satírozott légterek elkerülését meglepően komolyan kellett venni. Itt a hátimotorosok feltűnése már nem feltétlenül csodálkozást és szimpátiát vált ki, hanem ellenérzést generálhat: muszáj diszkréten, mások zavarása nélkül művelni ezt a tevékenységet, a környezetvédelem – főként a zajártalom elkerülése – szempontjainak szem előtt tartásával. (Jó lenne, ha ez a tudat Magyarországon is kialakulna, hisz közös érdekünk, hogy egyesek kihágásai miatt mindannyiunk jogait ne nyirbálja meg előbb-utóbb a hatóság.) A főként iskolákhoz tartozó placcok megközelítésekor is követelmény volt a 300 méter magasan érkezés és az álló motoros leszállás (ez utóbbit persze a többség azért nem tartotta be). Az egyébként szokásosan fizetendő felszállási illetéktől a túra esetében természetesen eltekintettek, de elgondolkoztató tanulság, hogy az itteni iskolák, repterek esetében már egyértelműen elfogadott tény, hogy a létezésük, fennmaradásuk biztosítása érdekében ez a tevékenység igenis anyagi hozzájárulást igényel.

És végül néhány adat:

Repült időnk szombaton 4h30, vasárnap 5h10 volt.
A körberepülés során átlagos távolságunk az Eiffel-toronytól: 40 km. Legközelebb – 22 kilométerre – Avrainville-ben repültünk Párizs szívétől, a legtávolabbi érintett pont pedig a 75 km-re fekvő La Ferté Gaucher volt.
Földhöz mért sebességünk átlagosan 50 km/h volt a túra során, de az utolsó, egyenes vonal mentén teljesített távon 90 km/h sebességet is elértünk, igaz, több mint 600 méter magasan.