A "Kárpátok" túra búcsúvacsoráján kaptuk a meghívást, hogy a francia nemzeti ünnep, a Július 14.-e hosszú hétvégéje alkalmával rendezett motoros sárkányos ralín tegyük tiszteletünket. Bruno Picot, a Raid Air Aventures góréja rögtön leszögezte, hogy nem a frissen megélteket "überelni" kívánó túlélõtúrára, hanem családos-baráti lötyögésre kell számítani, ahol a hangsúly a helyi jellegû gasztrokulináris élményeken lesz. Ezeket érintõlegesen már tapasztaltam fiatalabb koromban, és azt is tudtam, hogy a francia középhegység legendásan vadregényes, lakói pedig köztudomásúan tudnak és szeretnek élni.
Nem is volt nehéz Melindát rábeszélni. A kevés
repülés sok ínyenckedés
perspektívája és a rengeteg
francia látnivaló ígérete hatott.
Úgy alakult, hogy még kedvenc Apollo iXess-emet
sem kellett keresztûl-kasul
furikázni Európa
autópályáin, mert Shuhei Seki pilótatársunk, akivel
az erdélyi túrán haverkedtünk össze, felajánlotta
egyik, a Cosmosnál tárolt
gépét, egy Phase II-t,
618-as motorral, 14,9 m.es szárnnyal.
Darois, ahol a Cosmos gyára található, a francia
könnyûrepülés fellegvára. Dijontól
pár kilóméterre
északra, egy kis beton futós reptér körül találhatóak
a Robin, a Dynaero, a Mudry gépek gyárai, de van
több repipari beszállító,
részegységgyártó, repülõklub
és iskola , de még olyan hangár is, ahol egymás
mellett található P51 D Mustang, Vought F4U
Corsair, Jak 3, Spitfire
Mark IX és Caudron Renault.
Renaud Guy személyesen adta át a sárkányt, szemlátomást
nagy kegyben van nála Shuhei. Vélhetõen
azért, mert általa
tudott betörni a japán piacra, meg
talán azért is, mert az idén tavasszal végre megállapodott
a HKS-el, az úgy tûnik, végre tényleg
kiforrt és
forradalmat ígérõ kéthengeres négyütemû
boxermotorok gyártóival, ez sem ment volna nippon
pilótatársunk üzleti érzéke és összeköttetései nélkül.
Míg
a gyár fiatal észak afrikai humánerõforrásai a
sárkányt a gyári utánfutóra bogozták, Guy bemutatta
nekünk a gyárat. Pazarló módon gazdálkodnak
a
térrel, különösen az emeleten, ahol a tervezésfejlesztés
folyik. Péntek van, jegyezte meg sóhajtozva
házigazdánk, ilyenkor az alkalmazottak a
35
órás munkahétnek megfelelõen már nem dolgoznak.
Így már érthetõbb volt a dolog, az egri gyár ugyanis
tokkal-vonóval beférne a Cosmos
fejlesztési
részlegének a két termébe, ahol makettek, három
dimenzióban rajzoló számítógépek és életnagyságú
fa, habszivacs és egyéb
formatervek-prototípusok
avantgárd mûalkotásaiban körvonalazódik a motoros
sárkányrepülés egyik lehetséges jövõje.
A
földszinten a takarítást egy
mániákus patikusra bízhatták. Munkának ott sem igen volt nyoma, de kész és félkész
termékek voltak, készlet pedig
dögivel. Egy kisebb kelet Európai ország adósságállományával
vetekedhetik a gyárban található gépek és berendezések értéke. Egy 400 m2-es
raktárban pedig annyi alkatrész, csõ, meg minden egyéb, hogy abból Zolikáék
egy hétvége alatt egy sikeres normandiai partraszálláshoz elegendõ
mennyiségû
motoros sárkányt dobnának össze. Csak azt tudnám, hogy ezt Cosmosék mibõl tudják
finanszírozni? A gyárlátogatás záróakkordjaként Guy
megmutatta a tikon titkolt
fejlesztést, amit az idén Blois-ban fognak bemutatni, a fent említett HKS motorral
szerelt PHASE II-t és III-at. Ezt
már nem illett fotózni. Azt elárulhatom, igen
csinosnak nézett ki. A motoros sárkányos társadalom tíz éve döglõdik egy ilyen
motor híján.
Felfogatásáról annyit, hogy fellógatták a trájk mögé a levegõbe,
lézerrel és mérõónnal minden síkban beállították, vigyázva arra, hogy kellõen
el
legyen forgatva és bólintson is amennyit szükséges, utána kezdték kiszerkeszteni
hozzá a motortartó rácsot.
A villám gyárlátogatás
után még
jó négy órán át autóztunk Burgundia és késõbb a középhegység festõi tájai között
Saint Nectaire feredõ és üdülõvároskáig, melynek
nevéhez egy híres francia sajtkülönlegesség
is kötõdik. Vagy harminc ismerõs arcot láthattunk viszont az Erdélyt jártak
közül, de volt új is
rendesen, feleség, gyermek, de leginkább unoka. 68 éves
druszám két serdülõkorú unokáját hozta el, hogy felváltva reptesse hol a kissrácot,
hol
az ifjú hölgyet. Késõbb kiváló navigátornak bizonyult mindkettõ. Imola lányom
a nyelvi nehézségeket semmibe véve azonnal talált tucatnyi barátot, attól
kezdve
soha egy percig nem unta magát. Állandó szálláshelyünk egy patinás hotel volt,
termál vizes római fürdõvel, szaunával, konditeremmel. Az
erdélyi túrával ellentétben
minden este ugyanott hajthattuk nyugovóra fejünket, leleményesen megtervezett
csillagtúráknak köszönhetõen mégis
mindig más tájak felett repülhettünk. Az
elsõ este a kárpátok nosztalgiájával, fotóalbumok és a frissen elkészült félórás
film nézegetésével
telt. Mivel a fürdõ már elég jól kivett belõlünk, nem sok
burgundiai bor kellett ahhoz, hogy elõbb fátyolon, majd bõrszemüvegen keresztül
figyeljek. Reggel felkapaszkodtunk az átlag 1000 m magasan fekvõ fennsíkra,
ahol "Charolais" típusú hústehenek uralták a finom legelõket. Esetleges
kényszerleszállás
szempontjából a táj ideálisnak tûnt, azt leszámítva, hogy a tehenekkel néhány
igen impozáns bika is elvegyült.
A placc
tulajdonosa az a Gégé, (ejtsd: Zsézsé) volt,
aki a Kárpátok túrát egy mûszereket teljesen nélkülözõ,
pucér Cosmossal repülte végig, amin egy
503-as
Rotax csapta a zajt, a szárny pedig egy alul
nyitott 18 m2-es La Mouette volt, a 80-as évek végérõl.
Ott ahol mi kételkedtünk esélyeinkben
a
négyütemû motorok és a 140-el utazó szárnyak
ellenére, neki bõven elég volt ez a kezdetleges
technika. Egyike volt azoknak, akik soha
nem
érkeztek meg idõre, mert mindig leszálltak itt-ott
egy kis ismerkedésre. A Ploiesti-Calarasi szakaszon
pédául egy kóberes szekeres cigánykaraván
mellé,
és amint ezt fényképek bizonyítják, nem csak az
auvergne-i sajtot és vörösbort kóstoltatták meg a
cigányokkal, a vajdát még repülni is
elvitték egy
körre. Hogy mit kaptak cserébe, arról hallgat Zsézsé,
de az feltûnt, hogy elég sûrûn vakarózik.
Összeraktuk
és berepültük a sárkányokat.
Volt szél rendesen, de mit nekünk zordon kárpátosoknak, stb... A táj a szó szoros
értelmében megrázó szépségû volt.
A Franciáknak disznó szerencséjük van, hogy
ilyent kaptak a sorstól. Az 1800 m magas hegycsúcsok belelógtak a brutális színû
felhõkbe, alattuk
több száz km.-es volt a látás. Repültünk egy 250 km-es háromszöget,
két UL placc volt a töréspont. Az elsõt biztosan nem találom meg, ha nem látom
leszállni a többieket. 200x10m-es gyepcsík volt évszázados fák tövében, a hangár
pedig egy kastély stílusosan felújított gazdasági épülete. Egy borjú
nagyságú
rottweiler-rinocérosz keverék jellegû véreb fogadott a parkolóban, az összes
balkán népirtást elsõ pillantásra a nyakába lehetett volna
varrni. Csak egy
nagyobbfajta artdeco nyakörv volt rajta, lánc semmi. Valahogy nem jött, hogy
leállítsam a motort. Ha netán velem kezdené,
leszecskázom a csúf fejét a hattollú
Ivoproppal, gondoltam. Elõkerült egy hölgyike, távirányító volt a kezében. Kacarászva
magyarázta el, hogy az
apokaliptikus dög nyakörvében magasfeszültség van, ami
GPS rendszerû területmenedzselõ rendszer segítségével határolja mozgásterét,
õ maga pedig
távirányítójával tudja osztani a tüzes istennyilát. Hogyha ezt
Pavlov vagy Makarenko láthatták volna...Ebben a kontextusban már az eb is humánusabbnak
tûnt, valahogy nem is jött, hogy kérjük a csajszit, mutassa be, hogyan mûködik
az elektromos gondviselés. Egy kis nyújtózkodás és a hangárban
tárolt UL masinák
csócsálása után továbbrepültünk a második placcra, tavak, várromok és viaduktok
sûrû fényképezése közepette. Ez a gyepcsík sem
sikerült szélesebbre, de egy
jegenyefasor szegélyezte és olyan meredek volt, hogy télen lazán lehetett volna
síelni rajta. Leszálláshoz pont jól
fújt a szél. Már várt a szervezõk csapata
egy derekas piknikkel, a helyi jellegû pástétomok, kolbászok, sajtok és egyéb
borocskák csak amúgy
borultak ki a kosarakból. Zabálás után jó két órát kellett
pihegni, hogy meg merjük reszkírozni a felszállást a jó 40-45 km/h- .s hátszélben.
Szokatlan volt, de mindenkinek összejött. Hazafele röptünkben még megkerültük
a Puy du Dome nevû gyalogsárkány és ernyõs paradicsomot, ott gyengébb
szélnél
akár több százan szoktak fetrengeni a levegõben. Most egy sem volt, ami megint
csak azt bizonyítja, hogy a motoros sárkánynak az egyre
gyorsabb és stabilabb
ernyõk ellenére még van létjogosultsága.
Zsézsé hangárjának a szélárnyékában
a szárnyakat
földre fektettük és még köveket is hordtunk rájuk rendesen. Igen
jól esett utána a gõzfürdõ. A vacsora nem tartogatott meglepetést, a bor ismét
kiütéssel gyõzött. Másnap hosszasan tanakodtunk mielõtt összeszereltünk volna,
végül rávettük magunkat. A szél nyugatról dudált, szaggatta a
szélzsákot. Felszálláshoz
nem kellett kigurulni a 20-as végrehajtóra. Elég volt a parkoló szélén széllel
szembe fordulni és adni egy bõ gázt.
Déli irányba repültünk, a táj vadabb volt,
az aerológia egyre sokkal férfiasabb.
A Mont Dore hegycsoportot kerültük. Igazi síparadicsomot,
a
Besse és a Super Besse doméniumot
csodálhattuk fentrõl, már amikor az egyre sûrûbben
száguldozó felhõk engedték. Az idõjárás látványosan
romlott.
Néha olyan merülések voltak, hogy
a 618-as motor hétezres fordulata nem volt elég a
nulla varióhoz. Rádión egyeztettünk és beláttuk,
semmi értelme
befelhõzni ilyen zord táj felett,
pucoltunk hazafele. Valahogy mindenki földet ért
a reptéren, szárnyakat közös erõvel leszereltük és
rátérhettünk a
lényegre, amit szégyellek megint
nevén nevezni. Enyhítõ körülmény, hogy kétszer
ugyanazt a kaját nem kellett megkóstolni, italból
is mindig valami
új különlegesség jutott. Így aztán
nem arcpirító azt állítani, hogy kulináris
felfedezõúton jártunk, nem pedig az alkoholizmus
közönséges de jól
kitaposott ösvényén.
Másnap csapnivaló idõ volt, felhõszakadások
kergették egymást. Ehhez fogható meteorológia
lehetett, amikor Madame Recamier azt
mondta
Napóleonnak: "Felség, ez az idõjárás két dologra
alkalmas és én nem tudok römizni". A csapat mégis
háromórás quad-túrára
indult.
Estére javult az idõ, kinéztünk a reptérre. A
következõ mûsorszám egy tehenészet látogatása
volt, hadd lássuk hogyan készül a sajt.
Három
merevszárnyú gép pilótája úgy döntött, hogy
szárnyon megy. Zsézsé azt állította, hogy az esztena
melletti kaszáló fogad, bár sem ILS, sem
PAPI
nincs kiépítve rajta. Erre a vakmerõbb hártyásszárnyú
vagányok is összedobták sárkányaikat. Az
egyik résztvevõ, bizonyos Conti nevû
kapitalista
beindította Jet Rangerét, amit egyébként csak arra
használt, hogy Párizsból odaközlekedjen, a túrát
a helyszínre telepített Cosmos Phase
II-jével repülte
végig. Az ötpercnyi repülésre levõ tehenészet borjai
így aztán sok érdekes légijármûvet megbámulhattak,
mi pedig azt, hogyan szûrik
át a friss hegyi
füvet és a tiszta levegõt termetes önjáró berendezéseken,
hogy az így nyert fehér folyadékból
különféle sajtokat préseljenek, hadd
legyen amit
a vörösborhoz harapni.
Este a szokásos gõzfürdõ, majd eszemiszom.
Döbbenetes, hogy mennyi energiát képesek fordítani
a franciák a
táplálkozásra. Még meglepõbb,
hogy evés közben képesek kizárólag ételekrõl, étkezésrõl
társalogni. És mi a legvérlázítóbb:
jellemzõen nem
túlsúlyosak, idõsebb korban is
fittek. Nem ritka a 70 éves motoros sárkányos
pilóta. Ezt hívják úgy, hogy "francia paradoxon".
A túra utolsó napján
nem kevesebb mint kilenc
vulkáni tavat látogattunk meg. Közel kétórás hurok
lett belõle. Négy tónak a közvetlen közelében le
lehetett szállni,
egynek a strandja is alkalmas volt
rá, annál is inkább, hogy a jégkorszaki jellegû
idõjárás miatt napfürdõzõ még véletlenül sem
zavart. Elbúcsúztam
a tájtól és a meglepõen kezes
Cosmos-tól. A franciák verték le egymást hogy
segíthessenek szétszedni és utánfutóra pakolni.
Hosszas búcsúzkodás,
majd az örök érvényû Blues
szöveg szerint: "on the road again"
Megfelelõ idõjárás mellett csodálatos lehetett volna
ez a hosszú hétvége.