Azt mondják, a gleccserek élnek; lelkük van…
Olivier Laugero hívott meg Chamonix-ba egy fotóriport elkészítéséhez. Öt haverrel, motorjainkkal és ernyőinkkel elszántan készülünk a Mont Blanc szédítő lejtőinek meghódítására…
A csapat teljességgel nemzetközi: örömmel üdvözlöm a kaliforniai Matt Gerdes-t, akivel már megéltünk pár izgalmas kalandot; a thaiföldi Georges Macakot, az ázsiai hátimotoros sztárt; itt van Lionel Lang Réunion szigetéről, és persze Olivier maga. Ő szállásol el egy, a két gleccser közt, fenyőfák sűrűjében megbúvó kis faházban. Gitár, barbecue és egy domborzati térkép, minden együtt van a nagy terv előkészítéséhez: motorral átrepülni a gleccserek fölött.
Óvatos duhajokként először tesztrepülésre indulunk, hogy felmérjük a légkört, a hőmérsékletet, és főleg motorjaink tolóerejét ezen a
Mire megfelelőnek bizonyul az időjárás, mi is készen állunk. Az izgalom a tetőfokára hág, hiszen már három napja szemezünk a gleccserekkel! Plaine Joux, reggel 8 óra, 1600 méter tengerszint feletti magasság, csurig tankolt motorok, enyhe szembeszél a felszállásnál. A Mont Blanc fölött egy csinos lencsefelhő jelzi, hogy a szél odafönt nagyon erős, de nem visszakozhatunk, már semmi sem tántoríthat el ettől a feledhetetlennek ígérkező repüléstől. A földi asszisztenciát Lio biztosítja. Ahogy vártuk, csak lassan tudunk emelkedni, pedig egy pillanatra sem engedjük viszsza a gázkart. A déli lejtőket „másszuk meg”, nem mintha termiket keresnénk ezen a reggeli órán, hanem hogy elkerüljük az árnyékos északi és nyugati oldal reggeli leáramlásait. Erőfeszítésünk elnyeri jutalmát, a reggel fantasztikus fényében zergék nyitják meg előttünk az utat. Feltörő eufóriánkban Georges megesküszik, hogy medvét is látott. Ha igen, ő az első, akinek itt Chamonix-ben ez megadatott, hacsak nem mégis egy mormota volt…
Matt és Olivier vezetnek minket ebben az egyszerre varázslatos és félelmetes jégvilágban. Terepismeretükben bízva nyitott szemmel álmodozva követjük őket ezen a csodálatos utazáson a sziklaormok és szakadékok fölött. Felérünk 2200 méterre… Szemben velünk a Tacconnaz és a Bossons fenséges körvonalai magasodnak, ahogy közeledünk hozzájuk, hófehér tömegük annál óriásibb és fenyegetőbb. Ez nem csak a képzelet játéka, a Bossons Európa legnagyobb gleccsere. Óvatosan, alázattal közelítünk, a hegymászóktól és siklóernyősöktől hallott beszámolók járnak az agyunkban a gleccser körüli hideg légtömeg okozta leáramlásokról… Szerencsére nem találkozunk ilyennel, nyugodt a levegő, néhány méternyi közelségbe merészkedünk az óriáshoz. Innen nézve értjük meg igazán, mit rejt a belseje. A sima, hipnotizáló fehérségű, érintetlen vonalak és az ijesztően mély hasadékok váltogatják egymást. A törésvonalakból jól látszik, hogy a gleccser valóban folyamatos mozgásban van, a többtonnás jégtűk bármely pillanatban leválhatnak. A gleccser teraszain itt-ott fénylő tavak kék színfoltokkal hintik tele a végtelen fehérséget.
A táj titáni, az óriási hasadékok tiszteletet követelően félelmetesek. Barátságtalan, nyers és vad látvány, mely hidegvérünk megőrzésére int. Ebben a hőmérséklet is segít! Felkészülve egy esetleges motorleállásra, minden pillanatban észnél kell lennünk. A jégtűk fölött cikázó Georges légcsavarszele a fényben varázslatosan szikrázó hóörvényeket kavar fel. Amint majd később bevallja, alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy kényelmesebb lejtőn leszálljon, majd újrastartoljon. Matt aztán észre is téríti: „Tele van hasadékokkal, könynyen ottmaradhatsz!”… Ne felejtsük el, hogy Thaiföldön a legkeményebb télben is ritkán van 30 °C alatt a hőmérséklet. Georges, aki még sosem látott havat, most átmenet nélkül Európa legnagyobb hegysége fölött találja magát, öt-hat réteg pulóverbe burkolva a számára teljesen szokatlan közegben... érthető izgágasága. Olivier elemében van, a fény tökéletes, a pilóták lelkesedéséhez nem fér kétség, és ami gyalogernyővel lehetetlennek bizonyulna, itt többször ismételhetők a legszebb hátterek előtti beállítások, változó szögekből fényképezheti a szinte egy tudományos-fantasztikus film díszletének tűnő környezetben repülő társait. Matt spirálozásba fog a senki földje fölött, én pedig a jégtűk közt hancúrozom. A mély tengerkéktől az átlátszó jégen át a hófehérig váltakozó árnyalatokban fürdő, valószínűtlen táj egyszerre vonz és rémít...
Matt és Olivier kicsit távolabbra vezetnek minket, meglepetést ígérve. Bár jól ismerik a terepet, én azért tartok a sífelvonók kábeleitől, nem olyan rég volt egy rossz élményem… Messziről kerüljük meg a déli csúcsra vivő felvonót, mely a turistákat szállítja több száz méterrel magasabbra. A lencsefelhő még mindig jól látható, de még nem találkoztunk e névre érdemes turbulenciával. Lassan, nagyon lassan emelkedünk tovább mind a négyen, még mindig teljes gázzal, már lassan görcsbe áll a kezünk...
A Grand Charmoz-t megkerülve megnyílik előttünk a Blanche völgy. Nagyon magasan repülünk e fölött az óriási, érintetlen terület fölött, ahol az egyetlen emberi jelenlétet ernyőink képviselik: se települések, se utak, mintha egy másik bolygón lennénk! Az égből a „Jégtenger” nyugodtnak, csalogatónak tűnik, szimmetrikus hullámai harmóniát sugallnak. Impozáns gleccserek egész során repülünk végig: Géant, Tacul, Leschaux... A Tacul csúcsa két áramlat elválásánál emelkedik. Megjelennek az első enyhe termikek, és segítségükkel még néhány száz métert nyerve elérjük maximális, 3500 méteres magasságunkat. A Leschaux gleccser csúcsán a Périades „jégfogsora” mintha az égbe harapna. Néhány alpinista fölött repülök el, akik valószínűleg a Grandes Jorasses-t tűzték ki célul. Néhány perc pihenőt tartva felnéznek rám… Vajon örömöt szerez számukra ez a váratlan találkozás, vagy zavaró, hogy megtöröm az őket körülvevő csendet, nem tudom. A végtelenbe nyúló tájban most kicsit egyedül érzem magam, az eufóriában elvesztettem szem elől Olivier-t és Mattet. Szerencsére hamar felfedezem Georges-t, aki szintén magányosnak tűnik ebben a fehér sivatagban.
Enyhe ereszkedésbe kezdünk, hogy a Grandes Jorasses alatt haladjunk el. Egy szinte teljesen függőleges, 1300 méteres fal alatt repülünk visszafojtott lélegzettel, amelyről bármelyik pillanatban leválhatnak a jég- és hósziklák tömbjei... Apró szúnyogoknak érezzük magunkat az óriások országában. Elképzelem, micsoda erőfeszítések árán jutnak el idáig a hegymászók, mi pedig csak úgy ideröppenünk…szinte szégyellem magam. Megérdemeljük ezt a látványt, amiről annyian álmodnak, és aminek eléréséhez mérhetetlen energiákat kell mozgósítaniuk?
Már majdnem két órája repülünk padlógázzal. Ideje lassan a völgy felé ereszkedni, hadd könnyebbüljenek meg a motorok, és főleg, nehogy kifogyjon az üzemanyagunk!!! Leállított motorral siklunk jó 2500 méterrel lejjebb, a hidegtől elgémberedett végtagjainkat tornáztatva. Fantasztikus utolsó pillanatok…
Olivier háza mellett érünk földet, ahol Lio vár bennünket. Feledhetetlen képek az emlékezetünkben és a fényképezőgépekben rögzítve... Hogy lehetne szavakkal elmondani? Csak nézünk egymásra. Biztos, hogy visszajövünk, hogy még magasabbra emelkedjünk, hogy újabb megközelíthetetlen helyeket fedezzünk fel. Ezekben a pillanatokban érezzük át igazán a hátimotor varázsát, amely minden más közlekedési eszközön túltesz, bárhová elvisz, ahová szeretnénk. Már a következő kalandunkat tervezgetjük a Mont Blanc fölött, Olivier csillogó szemekkel tanulmányozza a térképet, elképzelve, hová visz bennünket legközelebb... Várnak az újabb feledhetetlen pillanatok…
Köszönet az élményért a www.kailashadventure.com csapatának!