Bevált recepten ne változtass... Saint Hilaire még mindig gyönyörű, a jég sem olvadt el a Mont Blanc csúcsán, és most is ugyanolyan lélegzetelállító élmény a plató széle fölött átrepülve lenézni a völgybe, mint tavaly. Az évi nagy seregszemlére megint összegyűlt a szokásos, színes társaság, a 34. Coupe Icare sem okozott csalódást. Ez a buli még mindig jó!
Még az időjárás sem lehetett volna ideálisabb, a hűvös reggelek és esték között szemfájdítóan kék, kristálytiszta ég és meleg, nyár végi napsütés kényeztetett bennünket. Már amikor épp sikerült kiszöknünk a szabad ég alá a standokon nyüzsgő ismerős és ismeretlen látogatók, barátok és üzletfelek forgatagából. Itt volt megint mindenki, akinek ez az évenkénti fesztivál kihagyhatatlan programpont: „St Hil” zarándokainak a „jövőre veletek ugyanitt” továbbra sem kérdéses.
Természetesen azért a repülésre is találtunk időt reggel és este, hiszen ha valahol, itt igazán érdemes. Sőt, régen várt történelmi pillanat részesei lettünk, mikor Gyuri a szemünk láttára próbálhatta ki a már annyit emlegetett Ricsi-féle (a Helix légcsavarok atyja, Richard Krüger-Spengler által épített) elektromos hátimotort. Végre nem csak olyat ismerünk, aki ismer valakit, aki ismer valakit, aki levegőben látta… A „villamosszék” tényleg repül, nem csak a mesében. Erről a tesztről és a másik, egyelőre csak vizuálisan megtapasztalható, Razeebuss gyártotta „összecsukható” elektromos hátimotorról olvassátok el külön írásunkat.
Most sem hagyhattuk ki a fesztivált fémjelzõ szokásos jelmezversenyt. Az elején szomorú, de megható pillanat volt, mikor a júniusban elhunyt Jean-Marc Mouligné emlékére, búcsúzóként a magasba emelkedett egy kis fekete ballon, a nagy betűkkel kirakott „Szia, Jean-Marc” feliratot lebegtetve végig a felszállón összegyűlt tömeg feje fölött. A magát óriás parittyával a levegőbe kilövő, rettenthetetlen „Catapult Man” egy, az Alpokban egyébként sikeresen végrehajtott base-jump ugrás után lelte halálát, mikor a leérkezéskor a Verdon folyóba hullott ejtőernyőjét elragadta az áramlat, őt is magával húzva a mélybe.
Aztán már vidámabb dolgok következtek. Az „égi maszkabál” most is órákra odaszögezett minket a felszálló műfüvére. Hogy idén kik voltak a legérdekesebbek, legegyedibbek a visszatérő motívumok és a szokásos kabalafigurák mellett? Lehet szavazni a képek alapján.
Az izgalom most sem maradt el (minden Coupe Icare-ra kell egy kis ijedelem?). Ezúttal a karib-tengeri kalóz, Jack Sparrow sorsán aggódhattunk. Valószínűleg a jelmezhez tartozó zászló rögzítőkötele volt a ludas, mindenesetre az ernyő kilépõéle középen felakadt. Hosszú percekig követte a tömeg egy emberként, lélegzetvisszafojtva a pilóta kétségbeesett próbálkozásait, hogy rendesen kinyissa az ernyőt. Végül már annyira leereszkedett a völgybe, hogy a hegyoldal fái eltakarták szemünk elől a végkifejletet. Később tudtuk csak meg, hogy szerencsére megúszta viszonylag sima fára szállással...
A jelmezesek hosszú sorából kitűnt egy nem mindennapi trió. Őket nem a maskara tette különlegessé, hanem az, hogy hármójukból az egyikük sas volt… Jacques-Olivier Travers már évek óta tartott bemutatókat ragadozó madaraival a Coupe Icare-on, mikor elkezdett komolyan gondolkodni az addig csak vicces ugratásként többször elhangzott kérdésen: „miért nem repülsz te is a sasokkal?” Ő, aki sosem repült, és tériszonya van... Egy idő után mégis körvonalazódni látszott az „Ailes de la Liberté” (a szabadság szárnyai) projekt: a fogságban született, a szárnyalás szabadságát soha meg nem tapasztalt madaraknak visszaadni saját elemüket, a levegőt. De ahhoz, hogy megtanítsa őket repülni, először saját korlátait kellett legyőznie... A szerencse összehozta őt Laurent Cochard-ral, a morzine-i siklóernyős iskola alapítójával és főnökével, aki először alig hitt a fülének (sast tanítani repülni?), de végül lelkesen vállalta a nem szokványos feladatot. 9 hosszú hónap, sok munka, hit és türelem kellett hozzá. Ahogy Jacques-Olivier meséli: „Az első néhány tandemrepülés Lau-rent-nal maga volt a horror számomra! Amint elhagytuk a talajt, rettegtem, és a levegőben a legkisebb mozdulatra is azt vártam, lezuhanunk!” Laurent felidézi a kezdeteket: „Az első
repüléseken 5 másodpercig láttuk a sast, aztán két órán át kerestük...” Mindez már csak emlék. Aki most látta õket, azt lenyûgözte a fantasztikus hármas: a két ember és az óriás, fenséges madár tökéletes összhangban emelkedett a magasba, hogy aztán látható élvezettel keringjenek együtt a völgy felett. A sas hűségesen kísérte nagyobb fesztávú barátját, hogy időnként Jacques-Olivier karjára telepedve része legyen az egyik legkülönlegesebb siklóernyős ekipázsnak...
A maszkabál szüneteiben néhány figyelemre méltó akrómutatványt is végigélvezhettünk. Ezek közül is ki kell emelni Antoine Montant siklóernyős „infinity tumbling” világrekorddöntését. A Raul Rodrigez által 2006-ban beállított eddigi csúcs 108, sorozatban végrehajtott bukfenc volt, amit Antoine most látszólag könnyedén túlszárnyalt, vagyis inkább „túlpörgött”. 2000 méter fölött ugrott ki helikopterből, hogy pontosan 124 bukfenc után – amit a kommentátorral együtt hangosan számolt a közönség – fölénk érkezve és újra „egyenesbe kerülve” élvezhesse a felállva éljenző és tapsoló tömeg ovációját. Nagy pillanat volt nekünk is, hát még neki milyen lehetett!
A másik látványos produkciót az osztrák Dark Dog Renegades (Renegades Acro Team) három tagjának köszönhettük. Egyiküknek igencsak a fejébe szállhatott a vér az alatt a negyedóra alatt, amit ernyője fölött lógva tett meg a körülbelül 2000 méter magasról – helikopterből – induló és a lumbini leszállóig tartó repülésük során. Végre ezt is saját szemünkkel láttuk…
A bemutatókon, repüléseken és szakmai jövés-menésen kívül természetesen volt most is koncert, buli, társas élet és eszem-iszom. Mindent úgysem lehet elmesélni, aki velünk jön jövőre, megláthatja! Addig meg ízlelgessétek a képeket...
Szöveg: Kádár Andrea
Képek: Koszta Péter
