Budapest–Bamako

Az idei Budapest–Bamako rallye repülős szempontból is „elhíresült”. A futam hivatalos hátimotoros légifotósán, Szabó Péteren kívül egy másik motoros ernyős pilóta, Letenyei Viktor is részt vett a rallye-val párhuzamosan zajló túrán. Viktor viszontagságos kalandjairól igencsak zavaros hírek láttak napvilágot a magyar médiában, először még az sem volt egyértelmű, milyen repülőeszközzel is szállt az amerikai nagykövetség fölé a később letartóztatott és kíméletlenül börtönbe vetett szupertitkos magyar 007-es. Hazaérkezése után volt szerencsénk személyesen találkozni vele, és saját szájából meghallgatni a történetet.

Viktor valóban repkedett a követség tájékán, amiről először azt sem tudta, milyen épület. Majd mikor második alkalommal jobban megközelítette, és vesztére valóban le is fényképezte, nagy meglepetésként érte a leszálláskor, hogy fogadóbizottságként a rendőrség várja. Szó szót követett, s végül valóban három napig tartották bent a helyi kapitányságon, igaz, magánzárka helyett békésen üldögélhetett az irodában, s még a rendőrök testvériesen, egy tálból kézzel csemegézett kuszkuszebédjére is meginvitálták. Sok étvágya ugyan nem volt…
Az időközben bűnjelként mégiscsak lefoglalt hátimotor nagy érdeklődést váltott ki a kapitányság udvarán, akár rögtön növendékeket is toborozhatott volna. Hiába magyarázta a zsaruknak, nem hitték el, hogy nem valami speciális kommandós kiképzésen sajátította el ennek a fura szerkezetnek a kezelését. S mikor a rá záporozó kérdések közt arra is válaszolt, hogy milyen magasra – akár több ezer méterre – lehet felrepülni a masinával, már mindenki meg volt róla győződve, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, de mindenesetre igen gyanús.
A nyelvi problémákból fakadóan némileg követhetetlen és hosszas ügyintézés miatt három napig tartott, míg sikerült tisztázni a félreértéseket, s a követségről készített három légifotója árán meg is úszta a dolgot, ám ezzel még nem értek véget megpróbáltatásai. Hogy finanszírozni tudja a meghosszabbított kényszernyaralást és a tervezettől eltérő hazautazást, eladogatott néhány felszerelést. Balszerencséjére sátráért az egyik helyi erő hamis pénzzel fizetett. Természetesen abból vette volna a repülőjegyét, így aztán rövid úton vissza is került az immár ismerős kapitányságra, ahol ezúttal addig kellett héderelnie, míg a sátorvásárlót elő nem kerítette, s mint a mesében, ezután is csak a jóságos rendőrparancsnoknő közbeavatkozásának köszönhetően nem késte le az immár erősen áhított párizsi járatot. Ennyi tehát a kémhistória, amit Viktor a körülményekhez képest meglepő derűvel viselt és mesélt el, láthatóan nem szegte kedvét ez az apró malőr. Viktor egyébként igazi PPG-s világjáró. Mindenhova magával viszi felszerelését, repült már Egyiptomban a piramisok felett, Máltán, Indonéziában, sőt még Ukrajnában is, ahol katonák segítettek neki ernyőt teregetni. 96 kilója ellenére a létező legegyszerűbb, legstrapabíróbb, de talán a legkevésbé bikás Solo 210-es Parapowert használja, bizonyítva, hogy egy igazi madárembernek nincs szüksége csilivili vircsaftra, vagy ahogy ezt a gengsztereknél láthattuk, a nagymenők beérik egy 38 Speciallal, nem kell nekik a 44-es Magnum vagy a Desert Eagle.

Mintha csak ezt a tézist akarta volna alátámasztani, Szabó Péter, a gödöllői Felhőút siklóernyős klub atyja, a hazai motoros ernyős társadalom egyik legelismertebb tagja szintén Solo motoros Parapowerrel légifotózta és filmezte végig a Bamako rallye eseményeit.

Péter a következőket mesélte:
Szerencsés véletlennek köszönhetem azt, hogy végül is a versenyt (első magyar csapatként) megnyerő páros (Lőrincz Attila – Nagy Miklós) autójában utazhattam, így végigküzdve és -izgulva a verseny megnyerésének küzdelmes folyamatát. A munkám mellett próbáltam a csapatnak hasznos tagja lenni, de legalábbis nem hátráltatni őket.
A repülésekkel nagyon vigyáznom kellett, nehogy valami gond legyen ott a világ végén, esetleg több száz km-re a legközelebbi kórháztól. A feladatom szerint minél gyakrabban fel kellett szállnom, és légi videofelvételeket készíteni a versenyről a rallye-ról készülő filmhez.
Ez általában napi egy felszállást jelentett. Az időjárási feltételek rosszak voltak, de ez nem lepett meg, repültem már sivatagban. A szél szinte mindig erős volt, és dobálós, termikes. Erre eleve számítottam, ezért a Parapower Solo 210-es motorom mellé Edina (a feleségem) kisméretű, S-es Dakota ernyőjét vittem, amely lehetővé tette, hogy szinte bárhonnan fel tudjak szállni, és az erős túlterhelés miatt elég stabil volt, hogy el tudjam engedni az egyik irányítózsinórt, és videózzak.
Általában reggelente és esténként tudtam repülni. Reggel a mezőny startolását filmeztem, este a táborokat, és ritkán napközben az épp arra haladó mezőnyt tudtam videózni. A felszerelés jól vizsgázott, a verseny 15 napjából 4 napon nem tudtam repülni (időjárási okokból vagy a feszített versenyprogram miatt), a többi napon 18 felszállásból közel 5 órát repültem. A legtöbbször egy-egy felszállás 10–15 perc volt. Felvettem a mezőny épp arra járó részét, majd leszálltam és gyorsan pakoltam össze, hogy amint kihűlt a motor, mi is rohanhassunk tovább.