Dúdolgatom rezignáltan, miközben a szakadó szeptember végi esőbe merengek.
Pedig szép volt és repülésben bőkezű.
Számítógépemen néhány kép, emlékönindítónak. Sok van, hál’istennek sokat repültem az idén, munkából is, kedvtelésből is. Egyes képek kedvesebbek, mások kevésbé. Az újságban rendelkezésemre álló lapfelület alapján szelektálok.
Az első itt mindjárt május elejéről. Esküvőről jöttünk vissza Marosvásárhelyről és Bánffyhunyadnál felkanyarodtunk a nyugati Kárpátok lábaihoz. Kalotaszentkirály falu határában egy csurig átázott szántóföldről szálltunk fel, delet harangoztak. Jó termikes volt, de a látvány szívszorongató szépsége elterelte figyelmünket a varióról. Mire meguntuk a fogócskázást a gólyákkal és leszálltunk, autónk tengelyig süppedt a felázott rét sarába. Jó napunk volt, alig hajtogattam össze az ernyőt, Ilkó már le is stoppolt egy Aro-t, seperc alatt kint voltunk az országúton.
Július 18.-án, a Nagykanizsán megrendezett technikai triatlonról repültünk hazafele, 30-40 km/h-s északnyugati széllel. A Balaton egészen valószínűtlen színben szikrázott. Hagytuk magunkat lecsábítani egy kávéra Kiliti repterére, ahol látványosan megújult körülmények vártak, na meg a légi rendészek. Meglepetésünkre szimpatikusak és profik voltak, rímeltek a frissen felújított, minden részletében a minőséget sugárzó reptérrel.
Július 30.-án Dornavátrára repültünk volna, Kiss Laci barátunk új repterének a megnyitójára, de a román légtér őrei kifogtak rajtunk. Pedig minden engedélyünk rendben volt, még a határőr és a vámos kollégákat is kibolondítottuk Nyíregyháza repterére. Romániába ultrakönnyű légijárművel bejutni azonban továbbra sem egyértelmű. Ez már csak így van, és egyelőre így is lesz.
Kárpótlásul bebarangoltuk Tokajt, Zemplént, a Bükköt és a Mátrát. Csak bóklásztunk, hol a szénaboglyák, hol a gomolyfelhők között, nem kapkodtuk el a visszautat Budaörsre. Mire megérkeztünk, úgy éreztük, nem is veszítettünk sokat azáltal, hogy nem láthattuk Máramarost, a Radnai és a Kelemen havasokat.
Másnap átugrottunk Érsekújvárra, ahol hazánkban is érvényes ultrakönnyű autógirós pilótavizsgát és a nálunk még tisztázatlan perspektívájú légijárművekre ICAO normás papírokat lehet szerezni, teljesen korrekt feltételek között, barátságos árfekvésben. Akit ez a lehetőség érdekel, jelentkezzen nálam vagy Méhész Zsolt barátomnál, aki a Celier féle Xenont kínálja, immár OM-val kezdődő lajstrommal. Miután megbeszéltük a kiképzés és a lajstromozás feltételeit, még átröppentünk egy sörre (persze alkoholmentesre, ami után már csak a guminő következhet…) Privigyére, állítom, hogy a legszebb és legkulturáltabb placc, amit az idén láttam. Visszafele jövet, a virtuális magyar határ átrepülésekor készült a kép.
Augusztus 21.-én ellátogattunk a Hertelendy kastélyba. Valóban, ott túl a rácson, egy más világ van. Igényeseknek ajánlom. Őcsény érintésével jöttünk vissza, Dunaújvárosban éppen az országos vitorlázóverseny záróakkordja volt. Lehet, hogy pont elég lett volna a benzin hazáig, amennyiben takarékosan, azaz lassan repülünk. Akkor viszont a napnyugtával gyűlik meg a bajunk. Napnyugta plusz határeset üzemanyag-mennyiség sosem jó kombináció. A tankolás időbe telik, utána viszont lehet gyorsan és egyben magasabb fogyasztással hasítani.
A Dunaújvárosi pit-stop mellett döntöttem. A szervezők készségesen adtak kölcsön egy terepjárót és kannát, amivel kiugrottunk a kútra. Budaörsre a hivatalos VFR repülés utolsó percében estünk be. Lecsekkoltam, cseppre pontosan ugyanannyi üzemanyag volt a tartályban, mint amennyit beletankoltunk. Takarékosban tutira hazaértünk volna, de így volt biztonságosabb. Vagy ki tudja?
Augusztus 29.-én Caposile-ben, a már jól ismert Velence melletti placcon kora délutáni órákban hidegfront utáni labilis, termikus körülmények között repültünk egy izgalmasat, majd napnyugta előtt, amikor már minden elállt, egy kéjeset, ugyanazzal a 33 m2-es Awak ernyővel. Az igazság az, hogy a termikus körülmények kevésbé voltak bevállalósak, mint a tök szélcsendes start, főleg, hogy közben Velencét is végignyargaltuk. Erich, a helyi góré, közben egész nap a Sython 130-as gázturbinás UL helikoptert nyúzta. Alig egy szezon alatt már közel 500 órát hajtott bele, olyan nagy az érdeklődés iránta. A gép állítólag bírja, eddig legalábbis semmilyen műszaki vagy egyéb probléma nem merült fel vele. Engem az döbbentett meg, hogy milyen valószínűtlenül csendes. Hogy kezes-e vagy sem, azt nem tudom, de abból, hogy talaj-közelben milyen manővereket hajtottak vele végre kiképzés ürügyével, merem feltételezni, hogy nem lehet rosszindulatú.
Szeptember harmadikán már Blois-ban repültünk egy jóízűt. Chambord kastélyát indultunk el becserkészni, de a szél a nap múlásával egyre erősödött, így megelégedtünk a környékbeli kúriák és farmok légi leltározásával. Maga az éves francia ultrakönnyű kiállítás-vásár, ami már egyre inkább „búcsú” jellegű, nem dobogtatta meg a szívünket. Újdonság alig volt, az Air Creation például csak a Skypper-rel, egy közepesen ihletett „café-racer”-szerűséggel tudott előrukkolni a tavalyi nagy dobás, a Bionix után.
Legagresszívebben ezt a Twin Bee nevű torzszülöttet nyomatták, becsületszóra nem értem, hogy feccolhatnak pénzt és energiát egy ilyen ízlésficamba, amikor annyi esztétikus és nagyságrendekkel jobb repülési tulajdonságokkal rendelkező repcsi van a piacon. Ilyen például az Egriek Monsoon-ja, ami a frissen fejlesztett winglettel topless szárnyán büszkén uralta a motoros sárkányokat. Merevszárnyúaknál a Corvus Phantom keltett feltűnést, meg persze a villanyos Yuneec, melynek autonómiája mmár három óra körül jár a Kokam akksiknak köszönhetően. a Fly Synthesis Syncro-ja levegőben is bemutatkozott, repülésének minőségében lágyan köszönt vissza szépsége.
Az igazi nagy újdonság viszont a Fama, a másik gázturbinás ultrakönnyű helikopter volt. Annyira halk, hogy a repülés legtöbb fázisában a rotor lappogása elnyomta a turbina surrogó-sípoló hangját. Brutálisan szép és úgy is repül. Nem garantálom az objektivitásomat, de az a benyomásom, hogy az ultrakönnyű helikopter kerül hovatovább a francia repülős társadalom érdeklődésének a fókuszpontjába, csakúgy, mint két-három évvel ezelőtt az autogiró. Ez történik, ha kinyitjuk a forgószárnyasok pandora-szelencéjét?
Másnap útban hazafelé megálltunk Saint Fargeau városka határában és egy tarlóról startolva körbekóboroltuk a helyi kastélyt. Ennek a parkjába már szálltunk le motoros sárkánnyal vagy tizenöt évvel ezelőtt Pamaccsal és Ikarus Tonival, nyugodjék csendesen. A spontán döntés alapján, útszéli libalegelőről való startolásban olyan rutinra tettünk szert, hogy a negyven perces repülés bruttó egy órába sem telt, szereléssel, teregetéssel, hajtogatással és elpakolással együtt. Mentségünkre legyen mondva, ilyenkor Garmin Aera 500-asommal lecsekkolom a kérdéses légteret, az utaktól, településektől az előírásos távolságokat precízen tartom, arra is ügyelek, hogy mindig legyen vészleszállóm. És főleg: igyekszem a lehető legdiszkrétebben viselkedni.
Nektek vannak jó repülős képeitek és történeteitek?
Töltsük fel a www.vampair.hu portálra.
Szöveg: Szabó György
