Basse-Ham 2012

Claude Ludwig

A motoros ernyős világtalálkozó az idén grandiózusnak ígérkezett. Jean-Claude Ludwig ötletgazda és fő-fő szervező, aki hatvan… éves kora ellenére maga is aktív motoros ernyős,...

...csütörtök délután a jól megérdemelt siker eufóriájában sütkérezhetett a lágy napon, miközben gyöngéd fuvallatok cirógatták. Az éj leple alatt aztán telibe találta a placcot egy szupercellás zivatar, ami a korai boldogságot káosszá és kétségbeeséssé zilálta. Az éjszaka érkezők tengelyig süllyedtek a mocsárrá átvedlett réten. Mi reggel érkeztünk. A látvány sokkoló volt. Legszívesebben indultam volna visszafelé. Aztán feltűnt, hogy a szervezők, sőt, még a sárban
megfeneklett résztvevők is derűsen igyekeznek kezelni az így kialakult katasztrófa-helyzetet, így aztán mi sem futamodtunk meg, mint gyáva nyulak, inkább azon kezdtünk el filózni, hogyan juthatnánk el lakóbuszunkkal és a hat méteres utánfutót cipelő Sprinterrel a még csak hidroplán üzemmódban használható startrét közelébe, ahova a vonóerő-mérő hintát voltunk hivatalosak felállítani.
Az elkövetkező órák a mocsárjáró virtuozitásról szóltak, avagy: ki, mikor akad el a sárban, ki, hogyan húzza onnan ki, vagy feneklik meg maga is. Délutánra nagyjából minden és mindenki a helyére került, de nyakig sárosan és elcsigázva, egyértelművé vált, hogy ebben az „előttünk a vízözön” helyzetben már úgyis minden mindegy. Így aztán kellően laza hangulatban, a nem szakmabeliek és zöldfülűek érdeklődésétől zavartalanul lehetett pacsizni, puszilkodni a régi cimborákkal. Ott volt mindenki, aki számít a motoros ernyőzésben, az összes ismert kontinensről.
Több mint hatszáz pilóta regisztráltatta magát, ezek egyharmada legalább versenyző, oktató vagy egyéb profi, olyan nevek, mint Alex Matéos, Pascal Vallée, Mathieu Rouanet, Emilia Plak, Laurent Salinas, Mike és Pascal Campbell Jones, Piotr Dudek, Matthieu De Quillacq és még sorolhatnám napestig. Mivel a pénteki időjárás repülésre nem csábította még a nagyokat sem, jó hosszasan mentek a szakértések, élménybeszámolók. A kiállítói standok is tele voltak, még újdonságot is véltünk felfedezni. A trend világosan látszott:
egyszerű, könnyű, funkcionális hátimotort nem kínáltak már csak a kínaiak, (ők az ezelőtt öt-hat évvel divatos modellek koppintásaival jöttek árat letörni, de nekem úgy tűnt, hogy a kutya se törődött velük), a csilivili, karbon, magnézium, titán és egyéb úri csiricsárékból dizájgnosított cájgok körül volt fizetőképes érdeklődés. A Parajet, az Adventure és a Nirvana vitték itt a prímet. A Moster 185-ös motornak komoly kihívója lett az idén, a 200-as Polini, ami ugyan egy fokkal nehezebb és drágább, mint a Vitto sláger-motorja, de egyre többen kínálják annak alternatívájaként. Különösen a Flash-start rendszerrel, ami a berántást gyermekjátékká varázsolja, a Thor 200 valóban megfontolandó választás. Úgy alakult, hogy a Fresh Breeze által integrált négytollú srófos változatát össze is mérhettük a Redback ME vázba szerelt Mosterrel. Jó 10 Db-el halkabbnak bizonyult, vonóereje pedig jobb oldalon 2 kilóval, baloldalon 3-al bizonyult többnek, mint a Mosteré, annak ellenére, hogy saját tömege 17 kg-al volt magasabb. Ez annyira felcsigázta az érdeklődésünket, hogy szerváltunk egyet, hogy alaposabb tesztelésnek vessük alá, hátha kevesebb hasfájása van, mint 100-as kisöccsének, amelyik bizony még két és fél évesen is küszködik gyermekbetegségekkel.
A kiállított és hellyel-közzel levegőben is bemutatott portékákról még annyit, hogy csalódásomra túlsúlyba kerültek a trájkok. Enyhítő körülmény, hogy a hangsúly már a böhöm, acélvázas, kétszemélyes nagyvasakon volt. A könnyű trájk, kis motor – nagy ernyő hazugságból lassacskán elege lett a piacnak, akarva-akaratlan rá kellett fanyalodnia a nagy, nehéz trájkra annak, aki nem képes megtanulni vagy netán fizikai adottságai miatt nem alkalmas rá, hogy bevállalja a lábról startot. Egyre több Xcitor koppintást látni, ilyen volt többek között a bulgár Aviodelta által kiállított cirkáló, de a változatos ízlésvilágú tundra gumis repülő tyúkketreceknek se volt se szeri, se száma. Ezeknek a közúti fuvarozása látványos jelenség, biztosan számottevő érv mellettük, hogy aki ilyennel közlekedik a kocsija mögött, arról mindenki láthatja, hogy ő egy bátor aviátor. A trájkok kétségtelen előnye, hogy ha már lekerültek az utánfutóról vagy egyenesen a vonóhorogról, önjáró üzemmódban ki tudják kínlódni magukat a starthelyre. Igaz, ennek néha a légcsavar issza meg a levét. Az egyre korosabb és pocakosabb hátimotorosok viszont izgalmas sufni tuningolt, két-három-négy kerekes kisszekereken húzzák-vonják felszerelésüket a starthelyre, ami legalább olyan muris látvány, mint start-próbálkozásaik vagy földet éréseik. Pénteken napnyugta előtt azért belefért már egy látványos kötelék „show” repülés, amit Mathieu Rouannet, Laurent Salinas és Alex Matéos adott elő, tátotta is a száját mindenki.
Ezt a kűrt szombaton is bemutatták, vasárnap délelőtt viszont annyira bedudált a szél, hogy bölcsen megszakították, még mielőtt baj lett volna belőle. Szombaton reggel bőven repülésre alkalmas volt az idő, a nagy nyüzsgés ellenére esemény nélkül levegőbe tudott emelkedni pár száz pilóta. Az idén nem volt számolás és a rekord-kísérletet sem forszírozták a szervezők, úgy érezhették, hogy van baj úgyis elég, nem érdemes fokozni.
A részt vevő pilóták kompetenciaszintje, fegyelmezettsége és száma között ugyanis teljesen egyértelmű az összefüggés. Ez persze nem csak a Basse-Hamban megrendezett falkamókára jellemző, sőt, nem csak a repülőőrültekre. Minél nagyobb a csőcselék, annál infantilisabban viselkedik, és ezt már a forradalmakat és egyéb ribilliókat kirobbantó provokátorok is pontosan tudják. Nem is lepett meg, hogy bár folyamatosan figyelmeztették a résztvevőket a közeli atomerőmű légterének a megsértéséből adódó következményekre, 10 óra körül a rendezők kénytelenek voltak a piros füstjelzéssel mindenkit földre parancsolni, mert valaki csak nem tudta megállni, hogy be ne kukucskáljon a kéménybe. Terrorelháriadó, havária. Több órába telt, mire annyira csillapodtak a kedélyek, hogy újra fel lehetett szállni. Estére szépen almult a szél, elvittem lányaimat is egy körre, nem voltunk olyan nyomasztóan sokan a levegőben, mint máskor, forgattam ugyan a fejemet szorgalmasan, de nem volt stresszes egyáltalán. Halász Feri is repült egy szépet Ibikével, legalább elmondhattuk, hogy annak nőjön köröm a hoshongyákjára, aki az idén nem repült a Mondial du Paramoteur-ön. Este aztán lett volna buli is, de a baj nem jár egyedül, aznap volt az EB Francia – Spanyol focimeccse, amit az étteremsátor előtti nagy képernyőn közvetítettek, mondanom sem kell, hogy a meccs eredménye rányomta a bélyeget a hangulatra. A kempingben voltak azért vidám társaságok, a reggeli startok minőségéből megítélve úgy fogyott a belga sör, mint a francia bor, hogy a német snapszot ne is említsem.
A reggeli repülés után neki is estünk a vonórő-mérő hinta szétszerelésének, szemlátomást nem sok értelme volt bíbelődni vele. A gyártók nem kívántak szembesülni az ígéreteik és a valóság közötti szakadékkal, a pilóták pedig vagy az eget hasították légi járműveikkel vagy éppen a földi járműveiket próbálták kiráncigálni a lassan kötő sárból. A hazaút is tartott vagy tizenöt órát, volt időm azon gondolkozni, hogy milyen volt, jól éreztük-e magunkat, van-e értelme az ilyen összeröffenéseknek egyáltalán. Lehet, hogy szebb lett volna egy magányos vagy netán családias repülés, sokkal kevesebb utazással, horda, bandázás nélkül. Ezt még végig kell gondolnom.