Vampair.hu - Helmut Stern

A legkülönbözõbb területeken próbálta ki magát, és valahogy minden „bejött” neki. Nem az érvényesülés iránti vágy vezérelte. Akármibe kezdett, két szempontja volt: szeresse, amit csinál, és eljuthasson a világ bármely pontjára, ahová akar.

A maják nyomában. Expedíció

Guyana és Belize határzónájában

A tiroli hegyek között nõtt fel. Elõbb tudott síelni, mint járni – nem mintha ez meglepõ lenne ott, ahol egyetlen éjszaka többméteres hó esik le. Felnõttként ugyanezek a hegyek adták a munkáját: túrákat szervezett, síakrobatáskodott, sífelszereléseket mutatott be „élesben”.

Tandem a

tiroli Kühtaiban, a Pirchkogel 2828 méteres csúcsán

Évekig versenyzett a Camel Trophyn az osztrák csapat tagjaként. Helmutot és három társát közel háromezer jelentkezõ közül választották ki a többfordulós „castingon”. Törött lábbal ment át az utolsó rostán, ami egy angliai katonai bázison zajlott. Ha már ott volt, tudósított is a kalandtúra aktuális fejleményeirõl. Ami nem jelentett különösebb újdonságot számára, mivel akkor már szabadúszó újságíróként és fotóriporterként is dolgozott, fõleg társasági írt.
A repüléstõl behatárolt anyagi lehetõségei tartották vissza; sok hegyi túrát kellett lemenedzselnie, mire összejött a pénze egy gyalogsárkányra. (Késõbb leesett vele, és a fent említett okok miatt jó ideig nem tudta megjavíttatni a törött szerkezetet.) 87-ben fakereskedõ barátjával közösen vettek egy siklóernyõt, és nagy hirtelen le is siklottak vele egy alkalmi tiroli starthelyrõl – akkoriban még Ausztriában sem oktatták szervezetten ezt a mûfajt. A haver helikopterért kiáltott – nem mert leszállni a lejtõszél almulásáig –, de végül gond nélkül földet ért, Helmutnak ugyanez a még a lejtõszélben és csendes üzemmódban sikerült.
Mikor már lehetett, megszerezte a szükséges jogosításokat, és tevékenységi körét a siklóernyõzéssel bõvítette. Utasokat vitt, a körülményekbõl adódóan fõleg síelõket – több mint 4000 felszállása jött össze –, és fokozatosan összehangolta a repülést az újságírással. Ma már a siklórepülés a fõ területe: rendszeresen jelennek meg cikkei a Gleitschirmben, a Cross Countryban és más ismert nemzetközi szaklapokban. Több siklóernyõskupa sajtófõnöke volt. A közelmúltban repülõtevékenysége elismeréseképp megkapta az osztrák Becsület Érdemrend ezüst keresztjét.
95-ben Kühtaiban, a 2000 méter magasan lévõ síparadicsomban alapította meg klubját, a Q’Taiflyt, három éve – részben magyar felesége révén – a Sárvár melletti Sitkére helyezte át a székhelyét. A hegyeket persze hiányolta, aztán fokozatosan felfedezte a síkvidéki repülés szépségeit. Maga sem hitte, hogy így megszereti a Kisalföldet és Magyarországot is, ahol – ahogy õ fogalmaz – még nem veszett ki a romantika a repülésbõl. Egykori hegyi starthelyeit mára szállodákkal és más létesítményekkel építették körül.
A Q’Taifly meglepõ sikerrel debütált a hazai és a nemzetközi ul-repülésben. Helmut és navigátora, Olivia Zechner a 2002-es nagykanizsai Európa-bajnokságon elsõ, majd egy évvel késõbb az angliai világbajnokságon második lett a kerékrõl induló kétülésesek kategóriájában, és a klub több más tagja is eredményesen szerepelt. Tavaly decemberben hét világrekord-kísérletet repültek Sitkén, amibõl a Nemzetközi Repülõ Szövetség négyet hitelesített (a másik három egy kisebb adminisztrációs hiba miatt nem lett hivatalos rekord). Helmut a maga részérõl két rekordot döntött meg kategóriájában: magassági (4575 méter), illetve emelkedés 3000 méterre (24 perc 58 másodperc).
A néhány fõvel induló Q’Taifly mára több mint hatvan tagot számlál, a legkülönbözõbb nemzetek képviseletében. Amerikai ihletésû, osztrák gyártmányú, lábbal irányítható Air Explorer és Air Chopper gépeik vannak; az Egyesült Államokban 15 ezer regisztrált pilóta repüli ezt a két típust.
Helmutot Szenegálba és Brazíliába hívták oktatni, felkérést kapott repülõklubok létrehozására Törökországból, Szaúd-Arábiából, Thaiföldrõl és az Egyesült Arab Emirátusokból. Míg itthon van, megtanul repülni motoros sárkánnyal, aztán várhatóan hosszabb idõt tölt Afrikában és Ázsiában. A repülésben és általában is lételeme a szabadság, ami – bár sohasem kellett másképp élnie, mint ahogy szeret – talán most teljesedik számára.

Mezei Katalin, fotók: Stern-Press