Willi Tacke volt az első újságíró, aki repülhette az e-Spydert, azt az együléses ultrakönnyű gépet, amely a tervek szerint a világ első elektromos meghajtású sorozatgyártású repülőgépe lesz.

Három éve jártunk utoljára Blois-ban, akkor kicsit el is ment tőle a kedvünk. Olybá tűnt, ez a rendezvény már túl van felívelő szakaszán, valamiféle szaturációs pontra jutott, ami után csak a hanyatlás következhet.

A Dyn’Aero 2005-ben, egyik vevőjük kérésére építette meg az MCR 4S UL-változatát. Az ily módon feleslegessé vált hátsó ülések helyén sosem látott méretű csomagteret alakítottak ki (ilyesmivel eddig csak a Norman Aviation által gyártott Mini Explorer dicsekedhetett). Ahogy a Dyn’Aerótól azt megszokhattuk, a gép megalkotásakor számos olyan újítást vezettek be, melyekkel azóta a gyártó teljes termékskáláját is felszerelik.

Friedrichshafenben több elismert szakembertől is megkérdeztük, mi a véleményük az Apollo Foxról. Egy dologban egyetértettek: a kivitelezés minősége a bevezetés óta rengeteget javult, a részletek, melyekbe az ördög zokott bújni, kezdenek tökéletessé csiszolódni.

Korszakalkotóan új technológiák igénybevétele nélkül is születhetnek nagyszerű teljesítmények. Erre bizonyíték a Dyn’Aero Jabiru 2200 motorral szerelt MCR ULC-je, melynek terhelhetősége szinte az üres súlyának felel meg. Philippe Tisserant tesztje következik.

Marian Cojocaru valamikor még állítólag Ceausescu testőre is volt. Azután kommandós. Megjárta Irakot is, és állítólag ő fogta el a bányászvezért is. Mára nagyjából visszavonult, Giurgiu város határőrségének a parancsnoka, ami azért fiktív funkció, mert a Giurgiu–Ruse dunai híd mára két EU-s országot köt össze. Így aztán Mariannak, akit tesztoszterontól túláradó morfopszichés adottságai kikarikírozása végett csak Marinak becézünk (ha nem hallja), van ideje azzal foglalkozni, amit igazán szeret: repülni.

A katalógusunk harmadik részéhez való adatgyűjtésre jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna.
Világválság ide vagy oda, gondoltunk egy merészet, és idén először nemcsak látogatóként, hanem mint kiállítók jelentünk meg Friedrichshafenben, partnerünkkel, a román Pilot Magazinnal közös standon.

Shuhei Seki barátunk, akiről már többször közöltünk – nemritkán élces hangvételű – írásokat, mint legutóbb a 2007. júniusi Aeromagazin hasábjain, megint dobott egyet, és nem kicsit.
Idén tavasszal elújságolta, hogy bevásárol magának egy Sport Cruisert Chip Erwintől, azaz formálisabban, a Zenairek és egyéb Chris Heintz-féle fémépítésű STOL kategóriás UL gépek és egyéb amfíbiák egykori licenc alatti gyártójától, a kunovicei CZAW-tól.

A közelmúlt gazdaságilag kritikus időszakában nem volt sok idő, de még kedv sem a G1 üzemeltetésére. A heti pár órás örömrepülésre tökéletesen megfelelt a motoros ernyő, utazásra, légi túrázásra gondolni sem mertem, ezzel, remélem, nem vagyok egyedül, mint vállalkozó. A szebb jövő reményében azért nem fordítottam teljesen hátat minden idők legfunkcionálisabb UL gépének, a franciák utolsó fejlesztését elvégeztettem rajta, és élve az alkalommal, összehasonlítottam az eredeti, alapértelmezett fix orrsegédszárnyas változatot a Colomban-Fowler típusú csűrő-ívelőlapos kilépőéllel szerelt csúcsverzióval. A tesztbe a hivatalosság és a nagyobb szakértelem érdekében Kocsner Oszit is bevontam.

Az UL merevszárnyúak fejlődésének kerék-kötője a 100 lovas Rotax. Ez egyfajta „sine qua non” lett az évek során, a törvény által maximálisan megengedett, a pénzes fogyasztó által minimum elvárt. Ilyen világban élünk, ilyen ösztöneink fejlődtek ki: elfogadhatatlan számunkra, hogy a másé nagyobb (a motorja). Ezzel én is így vagyok, önámításképpen találok rá magamnak magyarázó elméletet, konkrétan, hogy a G1-es 450 kg-ját, 15 m2-es turbulens profilú szárnyfelületét 200 km/órával egy kisebb motor nem bírná repíteni. Ez így is van, de egy kisebb motor, illetve a neki járó kevesebb üzemanyag tömegéhez lightosabb sárkányszerkezet és kisebb szárnyfelület is elegendő volna, tehát ugyanott tartanék, ahol most: 200-zal lökethetnék anélkül, hogy a radart lesném, és ráadásul nem 20 liter, hanem mondjuk csak 15 fogyna óránként, ami a zsebnek sem mindegy. De maradjunk annyiban, hogy én sem tudom másképp elképzelni az égi boldogságot, mint a 100 lovas Rotax által, és mint ilyen, aláírom, hogy idióta fogyasztó vagyok, ilyenné kondicionált ez a szép új világ.
Pedig léteznek működő alternatívák. Serge Pennec Gaz’Aile-jéről már többször írtunk, most Philippe Tisserant tesztje következik.